|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 15 találat | lapozás: 1-15 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Nagy Ilona 1998. április 8.Nagyszalontán az Arany János Irodalmi Kört 1955-ben Bonczus István író és Nagy Ilona írónő alapította 1955-ben. A kör a nyolcvanas években megszűnt. A helyi RMDSZ és az Arany János Művelődési Egyesület támogatásával, Sára Péter kezdeményezésére márc. 25-én újraindították a kört. A megnyitón megjelent Nagy Ilona és Dánielisz Endre, aki hajdan az Arany János Irodalmi Kör titkára volt. /Postafiók rovat. Sára Péter: Fáklyát gyújtottunk. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 8./1999. november 30.Nov. 27-én Székelyudvarhelyen díjat osztott az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány. A kisregénypályázatra 103 pályamunka érkezett. A zsűri az első díjat megosztotta, így tehát a két első díjas: Penckófer János (Beregszász, Kárpátalja) és Zsidó Ferenc (Székelyudvarhely). Második díjat nem osztottak, s a harmadik ugyancsak megosztott - a sepsiszentgyörgyi Balogh László kapta, illetve a Máramaros jeligét választó szerző. A díjátadás után Gálfalvi Zsolt, az A Hét főszerkesztője köszöntötte 70 éves vagy annál idősebb erdélyi magyar írókat: a 90. évét betöltő Anavi Ádám /Temesvár/ költőt, színműírót, a 80 éve Nagy Ilona /Nagyszalonta/ prózaírót, a 75 esztendős Papp Ferenc /Marosvásárhely/ prózaírót és Nagy Pál /Marosvásárhely/ irodalomtörténészt, a 70 éves Kányádi Sándor /Kolozsvár/ költőt és Veress Dániel /Sepsiszentgyörgy/ írót. /Megosztott díjak Székelyudvarhelyen. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 30., Kiosztották a kisregény-pályázat díjait. = Népe (Csíkszereda), nov. 29./2001. február 8.Harmadik évét zárja az 1998-ban újraindított nagyszalontai Arany János Irodalmi Kör. Az eredmények gyengécskék. Emberi indulatok, ellenszenvek munkálnak, van, többen ezért nem jönnek el. Nagy Ilona írónő megértőbb volt, Dánielisz Endre helybeli történész legalább egyszer eljött az irodalmi körbe. Miért vállalta mégis Sára Péter az irodalmi kör vezetését? Eszébe jut a magyar irodalom egyik gyöngyszeme: "Az égig érő fának, ha nem nő újra ága, úgy élj, te légy virágnak virága, világnak világa." /Sára Péter, Nagyszalonta: Az égig érő fának... = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 8./2001. február 14.Febr. 13-án Nagyszalontán Fábián Imre bemutatja Nagy Ilona Örökhagyó /Literator, Nagyvárad/ című elbeszéléskötetét. /Könyvbemutató. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 14./2001. március 19.A IV. IPPART Képzőművészeti Alkotótábor anyagából nyílt kiállítás márc. 18-án Kolozsváron, a Reményik Sándor Galériában. A jelenlevőket Szabó Zsolt, a Művelődés főszerkesztője, a tábor patrónusa köszöntötte. Gábor Dénes, a Művelődés főszerkesztő-helyettese ismertette a Berettyó-menti településen rendezett tábor négy éves múltját és tevékenységét. A tíz művész, Adorján Ilona, Barta Nagy Ilona, Monica Claudia Chis, Csepei Lóránd Balázs, Hajdú Attila, Márkus László, Nagy Dániel, Szabó Attila, Szabó Vilmos és Váncza Edit munkáit tartalmazó tárlat megnyitója muzsikával ért véget. Nagy Mihály gitározott. /Megnyitó a Reményik Sándor Galériában. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 19./2006. augusztus 8.Három napig ünnepelt Aranyosszék főhelye, Felvinc. A település magyar közössége elérkezettnek látta az időt, hogy ismét megmutassa önmagát, hazahívja ünnepelni fiait. “Hagyományőrző és ugyanakkor hagyományteremtő ünnepség kezdődik Felvincen ma, 2006. augusztus 4-én” – mondta megnyitó beszédében Stáb Ildikó tanárnő. A “Felvinc napok” szervezését a Felvinc Egyesület, a Mészáros Bornemissza Alapítvány és a felvinci református egyházközség vállalta fel. A református templomban dr. Keszeg Vilmos néprajzkutató Aranyosszék felfedezése című előadását hangzott el. Szabó László orgonajátéka után a falu szülötte, dr. Wagner István beszámolt életútjáról. A neves professzor 35 rózsafajtát nemesített. Megnyílt a falu művészeinek tárlata. Felvincen első alkalommal állították ki az évtizedek óta itt élő Sipos László festőművész munkáit, s a mester mellett helyet kaptak tanítványainak – Deák Alpár, Henning Imola, Herchi Pál, Nagy Attila – alkotásai is. A templom falát díszítik továbbá Nagy Ilona tájképei, Hudicska József és Sallak Magdolna fafaragásai, valamint Korom Mária fotói is. Sikeres volt a Ki mit tud Felvincről? verseny. Népes közönség hallgatta Horvát Arany Kulturális és művészeti múlt című előadását. Augusztus 6-án, vasárnap került sor a gyülekezeti ház alapkő letételére. A palackba zárt alapítási dokumentum tartalmazza annak az 506 református egyháztagnak a névsorát, akikkel az építkezést elkezdik. /Takács Ildikó: Felvinc ünnepe. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 8./2007. február 15.Mezőpanitban a polgármesteri hivatal épületének ebben az évben el kell készülnie. A mezőpaniti óvoda salétromos, nedves falú épületének a felújítására 115 ezer eurós kormánytámogatást nyertek. A jövőbeli tervek között szerepel a tetőtér beépítése, ahol korszerű könyvtárat és internetközpontot alakítanának ki. A húszezer kötetes könyvtár állományát sok éven keresztül az óvoda épületének egyik zugában lepte a por. A könyvtár újraindítását Székely Anna Tímea és Nagy Ilona helyi tanárnők kezdeményezték, felvállalták, hogy tíz év után ismét elérhetővé teszik a porosodó könyvállományt az olvasóközönség számára. A nyilvántartásból kiderült, hogy rengeteg könyv eltűnt és számtalan foszladozó állapotban van. /Menyhárt Borbála: Épül az új községháza. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 15./ Tizenöt éve kezdődött a népi hagyományok újjáélesztése Mezőpanitban. Tíz éve folyik rendszeres néptáncoktatás az iskolában, öt éve a gyermekek játékköre biztosítja az utánpótlást. Számos nagy sikerű rendezvény színhelye volt a hagyományőrző település. /Bölöni Domokos: Hármas ünnep a hét végén. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 15./2007. augusztus 16.Magára valamit is adó magyar lakosú falunak kell legyen egy népi táncegyüttese, szögezték le tavasszal a Fehér megyei Felvinc ifjú házaspárjai. Az új néptánccsoport nem hagyományt őriz. Az egykori Aranyosszék virágzó magyar településének a 2002-es népszámláláskor már csak 670 magyart számláló vegyes lakosú falunak nincsen jellegzetes népviselete, se tánca, se népzenéje. Viszont már az óvodásoknak is megvolt a székelyruhája, az iskolai ünnepségek fénypontját pedig minden alkalommal a magyar táncok jelentették. A 60-as évek végén önálló néptánccsoport alakult a faluban s ez kisebb megszakításokkal, meg-megújulva még 1991-ben is működött. A megyei ünnepségeken, fesztiválokon a felvinci táncosok voltak a “magyarok”, sikerüket pedig nem egy oklevél bizonyítja. Köszönhette pedig mindezt az ifjúság és a falu olyan pedagógusoknak, mint Hudicska József és Olga, Siklódi Sándor, Kiss János vagy Nagy Ilona. Az új csoportban hat pár ropja a táncot. A szervezőmunkát, a csoport vezetését Vincze András RMDSZ-es alpolgármester vállalta magára. /Takács Ildikó: Kell egy tánccsoport. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 16./2015. április 3.Lélek-HangA Fehérváry Egyesület ötlete alapján indult a Lélek-Hang klubest Bibarcfalván. Az első klubest meghívottja Pál-Hadnagy Ilona gyógypedagógus, mentálhigiénés szakértő volt, a házigazda szerepét pedig Baló Tünde Ibolya pedagógus látta el. „A hétköznapok rohanásában legyen számodra néhány óra, amikor szíved betakarja a béke puha álomtakarója. Induljon el minden napod szeretettel és békességgel a szívedben és lelkedben”– a sok szép gondolat mellett ezekkel a szavakkal nyitotta meg az estet Baló Tünde Ibolya. A folytatásban interaktív tevékenység zajlott „A televízió hatása” témakörben. A résztvevők sok-sok értékes gondolatot hallgathattak meg, megtudva, hogy a mértéktelen és nem szűrt tévénézésnek többnyire káros hatása van mind a gyermekek, mind a felnőttek körében. A Fehérváry Egyesület nevében Tordai Iluska köszönte meg az előadónak és a házigazdának az értékes gondolatokat, az érdeklődőknek pedig a részvételt, a kellemes és jó hangulatban eltöltött órákat. A elkövetkező klubestek során a család, a gyermek, az emberi kapcsolatok, az egészség, az egészséges életmód témakörökben fognak társalogni, ezen kívül helyet kapnak összejöveteleiken a különböző tevékenységek, és természetjáró túrákat is szerveznek. A következő találkozó április 7-én, kedden este 7 órától ugyancsak a helyi kultúrotthon kistermében lesz. Meghívott vendégek: Veress Erzsébet szakpszichológus és Veress Réka orvos (Gyula, Magyarország). Az előadás témája: Természet vagy neveltetés. Az est házigazdája Benedek Erzsébet Andrea pedagógus lesz. Szeretettel várnak minden érdeklődőt. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. november 14.A rozoga autóbusz utolsó utasa (Emlékezés Nagy Ilonára)Megrendítően igaz és szép volt a sepsiszentgyörgyi színház útja a mezítlábas gyermekkortól – amikor a társulat a napidíjáról lemondott, hogy autót vásárolhasson szolgálatteljesítéséhez, hogy eljuthasson a legeldugottabb településig is, a szóra váró emberekhez – a nemzetközi megmérettetésekig. De addig, amíg idáig jutott, fel kellett szállni arra a rozoga autóbuszra. Aztán szolgálata teljesítése után le-leszállt és eltűnt az időben egy-egy örömosztó komédiás. Néhány órája az utolsó is: Nagy Ica. Örömosztó volt. Egy ismerősöm, amikor megtudta, hogy kiért lobog a fekete zászló a színház homlokzatán, csak ennyit mondott: „Amikor Kézdiszentléleken megállt az ütött-kopott autóbuszotok, és megláttuk, hogy kiszáll Nagy Ica, tudtuk, hogy számunkra ma ünnep lesz.” Amikor a marosvásárhelyi bábszínház színésznője 1955-ben a sepsiszentgyörgyi társulathoz szerződött, egy csapásra meghódította a közönséget. Botka Lacival A csárdáskirálynőben – Bóni, Stázi – olyan visszhangos sikerük volt, amely túlélte az időt napjainkig. Hogy mi volt a titka? Egy éjszakát szántam rá egy színházi albumot lapozgatva, hogy megtudjam. Rábukkantam az egyik legszigorúbb tollú kritikusnak egy írására, aki sohasem kímélt senkit. Miután Schiller Ármány és szerelem című darabjában rajtam is elverte a port, Icáról a következőket írja: „Lujza alakítója, Nagy Ilona ebben a szerepben érett igazán művésszé. Ez az autodidakta színésznő, aki előzőleg a bábszínháznál dolgozott és A csárdáskirálynő Stázijaként futott be Sepsiszentgyörgyön, a hegyke szubrettszerepből úgyszólván átmenet nélkül lépett be az egyetemes drámairodalom egyik legnagyobb női szerepébe. (...) Az alak fő jellemvonását, a szenvedélyes és ugyanakkor makulátlanul tiszta szerelmét, odaadását szerelmeséért és édesapjáért, e két érzés közötti konfliktust megrendítően hozta színpadra.” Szőcs István sejti a titkát. Én nem. Pedig rendezők akaratából egy-egy előadás erejéig társa voltam a játékban. Talán az egyszerűség, alázat, közönségtisztelet... de itt elakadok. Nem tudom, hogy ki emlékszik még rá. Én csak annyit tudok: egy közönségszervező, akinek a siker örömforrás és a bukás szégyen, mert minden rajta csattan, felhív telefonon, és elcsukló hangjában egy „családtag” (az igazi társulat család is) őszinte fájdalmával kéri, hogy mondjuk el, az egykori nézők milyen nagyon szerették, tisztelték és becsülték. És őt látva a kislányok mind színésznőnek készültek. A szervező szavai talán egy komédiássors aranyfedezete. Az az aranyfedezet, amelyet a teremtő ajándékként oltott a szolgálatra kiválasztottak lelkébe a születés pillanatában. Aranyfedezet, amely nem több és nem kevesebb, mint a tehetségből és szeretetből megszülető komédiáshatalom. „Miénk a hatalom az emberszív felett: Idézni egyaránt mosolyt vagy könnyeket.” (Petőfi Sándor) Ica élt a hatalmával. Köszönjük meg a teremtőnknek életét, szolgálatát, példáját. László Károly Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. július 22.A tragikus tizennyolcastól Arany letört bajuszáigTúl a kilencvenen, a mai napig Bihar megye egyik legtermékenyebb közírója, az Arany-irodalom búvárlója a Nagyszalontán élő tanár, irodalomtörténész, Dánielisz Endre, akit élő irodalmi múzeumra emlékeztető otthonában Szilágyi Aladár és Szűcs László keresett fel. A portré második részében sok egyéb mellett világháborús rémségekről s a Csonkatorony sorsáról esik szó. Amikor másodízben csengetünk be a Kálvin János utcai portán, Dánielisz Endre még az udvaron átkeltünkben kijelenti: mielőtt folytatnók a beszélgetésünket, egy – riporterségemet személyesen érintő – dolgot óhajtana tisztázni, apám első, illetve utolsó szalontai éveit illetően. Hiába igyekszem kicselezni, elterelni a figyelmét, elújságolva, hogy „képzelje, Endre bátyám, mi ketten, együtt, »médiasztárok lettünk«, hiszen a beszélgetésünk első részét több mint négyszázan lájkolták a neten”. Házigazdánk csak néz, szemlátomást nem érti, miről beszélek, az ő régi, jó írógépes-nyomtatott sajtós, 20. századi világától igen távol áll a számítógépek, az Internet 21. századi világa… Nem, nem olvasta, (nem is olvashatta) az Erdélyi Riport online kiadásán sikert aratott portrénk első részét. Mondikálja, valaki említette, hogy mi, Szűcs kollégával feltettük a televízióra azt,hogy ittjártunkkor ő nem volt hajlandó ülve beszélgetni. Zavartsága múladozik, amikor átnyjútjuk őuraságának a szöveg jó nagy karakterekkel kiprintelt, „Gutenberg-féle” változatát. S leülünk. Némi legendátlanítás „Köszönöm, nagyon köszönöm, de engedelmével, Aladár, hadd említsek meg egy, magához, pontosabban: az édesapjához kötődő emlékemet, amit a múltkori beszélgetésünk alkalmával elfelejtettem felidézni. Amikor beírattak a szalontai román gimnáziumba, az első érdemjegyem, amit ott kaptam, egy tízes volt hittanból, s aki beírta: Szilágyi Sándor református segédlelkész – a maga édesapja volt… Nagyon megörültem neki, amikor megözvegyülése után, a 90-es években újraházasodva, ismét Nagyszalontára telepedett. A templomban – a párjával, Annával – előttünk volt a helyük, az első padban. Istentisztelet után, jókat beszélgettünk, volt miről! Felidéztük a 30-as évek Szalontáját, majd Aradi tanárkodásom 50-es éveit, amikor – még elítéltetése előtt – az ő segítségével toboroztam pankotai lányokat a tanítóképzőbe… Számunkra – régi nagyszalontai reformátusok számára – megkapó volt látni: lám, lám, Sándor bácsi és a »mi Patócs Nusink«, a hajdani »szerelmes pár«, hatvan esztendő után, immár galambőszen, ismét egymásra talált…” Bármennyire megható számomra ez az Endre bátyám által felidézett „idill”, melyben jóapám révén érintett volnék, mítoszoszlató szándékkal, kíméletes udvariatlansággal megszakítom partnerem áradozását: „Elnézést, bátyámuram, ez csupán egy szalontai legenda!… Hiszen apám tizenvalahány évvel hamarabb látta meg a napvilágot, mint Anna néni. Itteni segédlelkészkedése idején 22-23 éves lehetett, a »szalontaiak kis Nusija« legfeljebb 8-9 éves lány. Erről ennyit. Inkább térjünk rá a mi mostani dolgunkra. Nagyon érdekelne: amikor Aradról hazatérve, 1955-ben az Arany János Emlékmúzeum igazgatója lett, milyen állapotokat talált a Csonkatoronyban?” Nagyszalonta, frontváros „Nem azonnal kerültem a múzeumba, előbb a városi pionírháznál lettem kultúrmindenes. Többek között az Arany János irodalmi kör vezetésével bíztak meg, amellett oroszt tanítottam óraadóként az iskolában.” „Az volt az állása, hogy az irodalmi kört vezesse?” – hitetlenkedem. „Lópikulát, nem volt abban pénz, csupán »kulturális aktivistaként« megbíztak a kör irányításával. Az Arany János kört két úgynevezett munkásíró: Bonczos István és Nagy Ilona alapította. Bonczos részt vett az illegális kommunista mozgalomban, politikai üldöztetés miatt a Szovjetunióba menekült. A második világháború alatt megfordult a Szovjetunió ázsiai területein is, megtanulta a karakalpak, az üzbég, a kazak és a türkmén nyelvet. Hazatérve a Magyar Népi Szövetség aktivistája, majd a Nagyváradi Új Élet újságírója, 1949-től 1951-ig az Utunk rovatvezetője volt. Felesége, Nagy Ilona – egykori cselédlány – első írását a Dolgozó Nő közölte 1949-ben. Rajtuk kívül, az általuk fölfedezett Gábor Ferenc parasztköltő – a Sinka István-i mélységből érkezett, hajdani kondás – volt alkotó tagja a körnek, a gyermekverseket író Sebesi Teréz, illetve a humoristaként jeleskedő Bagdi Sándor matematika tanár társaságában. Kezdetben kéthetente, majd havonta ülésezett a kör, kialakult egy húsz főnyi törzsgárda. Arra törekedtem, hogy minden alkalommal több műsorszám legyen. Azzal kezdtük, hogy valamelyik helybeli alkotó olvasott fel a legfrissebb írásaiból, a bírálatra mindig egy-egy helybeli tanár kollégát kértem fel, utána pedig egy-egy anyanyelvi, nyelvhelyességi, esztétikai kérdésről, avagy Nagyszalonta valamelyik jeles szülöttjéről hangzott el előadás.” „Ne haragudjon, Tanár Úr, de ennél sokkal jobban érdekelnének bennünket az Arany múzeummal kapcsolatos dolgai” – lépek fel sürgetőleg. „Abba a valamibe beszélünk? – mutat a hangrögzítő ketyerére –, hát az nagyon messzire van tőlem!” „Az a suttogást is felveszi – oszlatom az aggályait –, a szekusoktól kaptuk…” Hosszas, felszabadult kacagás után folytatja: „Bár a front elvonulása után valamennyire rendet raktak, 1956-ben még mindig tragikus állapotokat találtam a Csonkatoronyban!” * Várnám a „csonkatoronybeli állapotok” felidézését, de Dánielisz Endre nem volna Dánielisz Endre, ha nem kapna az újabb időkacskaringó lehetőségén: „Az előzményekhez tartozik, hogy Nagyszalonta tíz napon át frontváros volt, a külváros háromszor cserélt gazdát, a belváros egyszer. Az oroszok bejöttek, lőtték a magyar katonák állásait, a magyarok újból és újból visszaszorították őket, majd megérkeztek a román katonák is. Szalontán körülbelül öt román esett el, ők inkább a tanyákat foglalták el. Az ellenséges hadak Tenke felől törtek be először a városba, de nem csak a harci cselekmények idején keletkeztek tetemes károk. Az oroszok, amikor tehették, raboltak, ittak, de a zűrzavart, pánikot kihasználva, bezúdultak a kültelki népek is – többnyire cigányok –, akik amit lehetett, kiraboltak, kifosztottak. Az üzleteknél leverték az ajtókról a lakatot, a kirakatok üvegeit bezúzták, feltörték a műhelyeket, a házakat, a pincéket. Az egyik túlélő mesélte, 14 éves volt akkoriban, és látta, amint egy hasonló korú kamasz vagy tíz doboz olajfestéket emelt el, mások vég vásznakat, drága szöveteket cipeltek. Akkor még egyszer, néhány napig a magyarok újra elfoglalták a várost, és 18 cigány fosztogatót helyben kivégeztek. Úgy tűnik, ez a tizennyolcas szám, vissza-visszatérő, mágikus számjeggyé kerekedett Nagyszalonta háborús históriájában: Amikor ismét visszajöttek az oroszok, még többet ittak, és a nemi erőszak terén is kitombolták magukat. Azokban a napokban 18 szalontai asszony és leány lett öngyilkos, a rajta esett gyalázat miatt. Egy bizonyos Borbély család három nőtagja, az anya és két lánya vetett véget emiatt a szörnyűség miatt az életének. Magam éppen akkoriban nem voltam idehaza, mert ifjú leventeként Budapestet védtem hősiesen a szovjet hadsereg ellen, de később sokat foglalkoztam az akkor történtekkel, számos szemtanút, túlélőt megszólaltattam. Így bukkantam rá a harmadik 18-as számra: napirenden voltak a vetkőztetések. Akinek a csizmája, ruhája, egyéb holmija megtetszett egy-egy ruszkinak, nyomban felszólította, hogy vegye le. Ha megtagadta, vagy habozni látszott, rögtön agyonlőtték. Jól ismertem a módos, büszke, szigorú Nagy Jóska bácsit, akit éppen a csizmájáért lőttek agyon. De ugyanígy járt a templom tornyában körbe járkáló tűzoltósági őr is, akinek a feladata volt a torony körerkélyét bejárva ügyelni, hogy nem tört-e ki tűzeset a város valamelyik pontján. Ő nem volt katona, de egyfajta egyenruhában járt, épphogy leereszkedett szolgálata lejártával a toronyból, agyonlőtték, és levetkőztették. Ezeknek az utcai vetkőztetéseknek is 18 halálos áldozata volt Szalontán.” Mit érdemes innen elvinni? „Hohó, végre beszéljünk a Csonkatoronyról is – elégeli meg a saját meséje vargabetűit Dánielisz tanár úr –. Amikor tombolt a szabad rablás, az Arany János gyűjteményt is többször kifosztották! Én magam két diáktársammal egymást váltogatva segéd-múzeumőrködtünk önkéntesen. Az intézménynek nem volt alkalmazottja, a Csonkatorony csak vasárnap, az istentisztelet után volt látogatható. A több száz gimnazista diákból csak hárman vállaltuk, hogy vigyázunk Arany János dolgaira. Én még dicsekszem is vele: szemtől szembe láthattam a költő fogait, megannyi személyes holmiját.” „Végül is mit vittek el?” – fogom faggatóra Endre bátyámat. „Mondjuk, bejött Popescu Nicolae üres szekérrel a városba – él a képes beszéddel Dánielisz tanár úr –, eljut a Csonkatorony tövébe, és nézegeti: mit lehet, mit érdemes innen elvinni? Az a gyönyörű szőnyeg, amit Gyulai Pál ajándékozott Arany Jánosnak, megtetszett Popescunak, összetekerte, feltette a szekerére, és elhajtott vele. A költő fia, Arany László, az édesapja ruháit is a szalontai múzeumnak ajándékozta, amikor megnyílt, szinte a teljes ruhatárát elhozta. A várost felszabadító dél-erdélyi románok, no meg a külvárosiak mindet elvitték. A torony kifosztása nem ment egyszerűen, mert a bejárat masszív vaskapuját nem tudták se kinyitni, se feltörni. Létrán felmásztak az első emelet valamelyik ablakáig, betörték, ott hatoltak be az épületbe, majd bentről robbantották szét a vaskapu zárját, és aki kapta, hordta, minden mozdíthatót elvittek. De ez az »irodalomtörténet szerencséje«: hála istennek, Popescuékat nem érdekelték a kéziratok! Tehát megmAradt mindaz, amit özvegy Arany Lászlóné nekünk, szalontaiaknak átadott. A férje halála előtt intézkedett, hogy az édesapja kéziratai hová kerüljenek. Meghagyta, hogy az özvegye mit adjon Nagykőrösnek, mit Debrecennek és mit Nagyszalontának. A Murány ostroma például a mai napig megvan, szépen bekötve, eredeti Arany kézírással. Shakespeare-fordításai közül a Szentivánéji álom kézirata is megvan. És nem vitték el a leánya, a 24 évesen tüdőbajban elhunyt Juliska halálára írt versét sem, amit a vejére, Széll Kálmán református lekipásztorra hagyott. Nekem Debreczeni István tiszteletes, aki annak idején az Arany-vő utódja volt Nagyszalontán, mesélte el.” „Tessék elárulni – veszem ismét faggatóra –, amikor átvette Endre bátyám a gyűjteményt, még akkor is ilyen feldúlt állapotban volt?” „Neeem” – mondja félszájjal, majd élénkülő mosollyal folytatja: „A háború végén nagyon sokan elmenekültek Szalontáról, sokan a Dunántúlig elvergődtek. Tordai Ferenc tanító bácsi elsőnek tért haza a menekülésből. Igyekezett rendbe tenni valahogy a Csonkatorony helyiségeit, hiszen a párnákat is felhasították a fosztogatók: nincsen-e bennük elrejtve valami. A terem padlója telis tele volt párnatollal, a kéziratok szanaszét voltak hajigálva. Tordainak köszönhetően rend lett és tisztaság, majd előkerült a kollégája, Mikó Pál is, aki annak idején vasárnapi templomozás után nyitva tartotta a múzeumot, diákként sok mindent tanultam tőle. Ők ketten beindították az iskolát is, tizenkét gyerekkel. A két tanítóbácsi összefogott néhány kisiparossal, igyekeztek eltüntetni a fosztogatók okozta rongálásokat. Rendbe tették az épület bejáratát, kicserélték a felrobbantott zárat. Egyébként a gyönyörű kaput és fölötte az Arany szobrot Kisfaludi Strobl Zsigmond tervezte, a kivitelezés más munkája. Ez a két pedagógus leltárt készített, megállapították, hogy 135 relikvia tűnt el a tárlókból. Mikó Pál őrködte-ápolgatta önkéntesen a gyűjteményt, amíg a kommunisták koholt vádak alapján börtönbe nem zárták. Hogy mégis legyen a múzeumnak „őre”, előbb a néptanács egyik alkamazottját, Bondor László kisbírót, majd a hithű kommunista kőművest, Cseke Ferencet nevezték ki az elvtársak a múzeum élére. Bondor igazgató elvtársnak négy elemije volt, lent üldögélt a földszinten, s engedte be a látogatókat. Tanító elődjének már nem volt ideje minden vitrint újraüvegeztetni, úgyhogy Bondor idejében is tüntek el dolgok. Egy év múlva leváltották, egy párttaggal, Cseke Ferenc volt vöröskatonával helyettesítették, aki világlátott ember volt, hiszen Szibériát is bejárta, neki a négy elemi mellett három év inasiskolája is volt. Ő lett az elődöm, neki több gondja volt a múzeumra, lakozott benne egy kis becsület és figyelmesség. Tőle vettem át a múzeumot 1956-ban.” A hallottak után arról kezdek faggatózni, hogy Dánielisz Endrének, aki tíz évig vezette az Arany János Emlékmúzeumot, mennyire sikerült gyarapítania a gyűjteményt? „Nem, nem ott kezdem, előbb tovább idézem az Arany János irodalmi kör történetét. Gyanútlanul, kiváncsiságból beültem az első őszi ülésükre, ahol az elnöklő Bonczos István – az Utunktólvaló kirugása után is elvhű kommunista munkásíró – rám bökött, hogy Dánielisz tanár elvtársat javasolja az irodalmi kör titkárának. Mire én hazaérkeztem Aradról, már be voltak töltve a tanári állások, és a Pionírházba kerültem, ahol a könyvtárat és a bábszínházat bízták rám, s végül az irodalmi kört is. Cseke Ferenc múzeumőr, aki nem volt Arany-kutató, kapott a Magyar Tudományos Akadémiától egy levelet, miszerint már szerkesztik az Arany életmű kritikai kiadását, tudják, hogy a Murány ostroma című költemény eredeti kézirata itt van, azt ők le kell fényképezzék, mert a kritkai kiadásba minden, a költő által végzett kihúzást, általa bejegyzett javítást fel kell tüntetniük stb. stb. Cseke rohant hozzám a Pionírházba: »Tanár elvtárs, Budapestről kaptam ezt a levelet, erre én nem tudok, mit válaszolni…« Így szoktatott hozzá, hogy bejárjak a Csonkatoronyba, és a múzeum dolgaival is foglalkozzam. Még a Pionírház alkalamzottjaként elkészítettem egy vázlatot arról, hogy miként kellene átrendezni, rendszerezni a múzeumot. Hiszen abban az időben, ha beállított valaki azzal, hogy hozott valamit, elújságolta, hogy megtalálta Arany Jánosnak valamelyik harmadrendű tárgyát, vagy bármit, amihez akár egy ujjával is hozzáért – ahogy beérkezett, egymás mellé rakták, találomra, mindenféle rendszerezés nélkül. Mire kineveztek a múzeum élére, már kidolgoztam: a Csonkatorony négy szintjén, emeletről emeletre, melyik helyre, mi kerüljön. Elképzeléseimet megosztottam Antal Árpád barátommal – Arany és Petőfi levelezésének későbbi közreadójával –, aki hasznos észrevételekkel segítette a munkámat. Az első dolgom az volt, hogy a múzeum kifosztásakor felborogatott, széthajigált, megcsonkult szobrokat restauráltassam. Köztük a költő Izsó Miklós faragta mellszobrát, amelyen Arany János letört bajszát kellett kipótolni…” (Folytatjuk) erdelyiriport.ro, 2016. szeptember 14.Önkéntes gyűjtőmunkával feltérképezett sírkeresztekA közel kilencszáz sírban több mint 1900 elhunyt nyugszik a csíkszentmártoni temetőben – derül ki a csíkcsekefalvi Vitos Antal által összeállított tanulmányból, amelyben a helyi temető és templomkert sírfeliratait vette számba. A csíkszentmártoni temető és templomkert sírfeliratait térképezte fel a csekefalvi Vitos Antal, a begyűjtött adatokat kiadványba foglalta össze, amelyből egy példányt a helyi plébánia rendelkezésére bocsájtott – hívta fel a figyelmünket a rendhagyó munkára Vakaria Béla helyi plébános. Fellapozva a feljegyzéseket érdekes információkra bukkantunk, így felkerestük a tanulmány készítőjét is. Vitos Antal érdeklődésünkre kifejtette, tavasszal érzett egy belső késztetést arra, hogy összeállítsa a temetőben és templomkertben nyugvó halottak névsorát. Mivel rokkantnyugdíjas, ideje engedte, hogy több hónapon át vizsgálja a kereszteket, feliratokat, sőt szükség esetén a régi kőkereszteket meg is tisztította, hogy kiolvashassa az azokra írtakat. Mint fogalmazott, míg más hívek rendszerint munkával, adományokkal támogatják az egyházközséget, ő egészségi állapota miatt ezt nem teheti meg, így ezzel a munkával próbált segíteni. Kiemelte azt is, hogy a gyűjtőmunka során jött rá, hogy nem tudja a teljes névsort összeállítani, mivel sok elhunyt neve már, illetve még egyetlen sírfeliraton sem szerepel – így az elkészült névsort részlegesnek tekinti. Az adatok begyűjtéséhez kora tavasszal fogott hozzá és a nyárig járt ki a temetőbe anélkül, hogy testvérén kívül bárki tudott volna elképzeléséről. A hangsúlyt elsősorban a régi sírkeresztek feliratainak megörökítésére helyezte. Látva az érdekesebbnél érdekesebb feliratokat, úgy döntött, hogy témakörökként csoportosítja majd a feliratokat. Így az írógéppel megírt tanulmányban a régi sírkövek, kripták feliratai mellett bekerültek többek között a különleges, a legrégebbi, a régi papi sírok, a fiatalon elhunyt szülőanyák, a gyermekek, a gyilkosságok áldozatainak emlékére állított kőkeresztek feliratai is. Vitos Antal továbbá összegyűjtötte a kiolvasható sírfeliratokon szereplő száz ritka családnevet és ötvenöt ritka keresztnevet, a feliratokról megállapítható leghosszabb özvegységekre is rávilágított, amelyek 41–59 év közöttiek voltak. A dolgozatban ugyanakkor külön szerepel az ugyanabban az évben elhunyt 23 házastárs névsora, illetve annak a két házastársnak a neve, akik egy évben születtek és azonos évben haltak meg. Továbbá azt is megtudhatjuk a feljegyzésekből, hogy a temetőben nyugszik Gergely Péter – a csíki Matuzsálem, aki 1885-ben született és 1988-ban hunyt el, illetve Illés Miklósné Nagy Ilona – aki átélte a XX. századot (1900-ban született, 2000-ben temették el). Mindezek mellett pedig arról a három rekordszámú halottat befogadó sírról is olvashatunk, amelyekben hét-hét halottat helyeztek örök nyugalomra 103, 92 és 79 év alatt. A tanulmány összeállítójától azt is megtudtuk, hogy vizsgálódása alatt a temetőben és templomkertben összesen 883 megjelölt sírt számolt össze: 603 síremlékkel, 122 kőkereszttel, 122 vaskereszttel, 19 fakereszttel, 12 sírkőlappal, 3 kopjafával és 2 kriptával jelzettet. Ehhez pedig hozzáadódik a jelöletlen sírok száma. A sírfeliratok alapján 1907 halott – 1052 férfi, 855 nő – végső nyughelye a szentmártoni temető. Ehhez is hozzászámolandók azok is, akiknek neve már nem szerepel a sírköveken, illetve akiknek a számláláskor még nem volt feltüntetve. Bárki elolvashatja Beszámolója során Vitos Antal többször rávilágított arra, hogy nem szakszerű kutatást végzett, csak saját meglátásai alapján rendezte a begyűjtött információkat. Tette ezt azért is, mert ahogy az évek telnek, egyre nehezebb kiolvasni a feliratokat, a lejegyzett információk azonban fennmAradnak, a következő generációk számára hasznosak lehetnek. A sírhelyek könnyebb felismeréséért részekre osztotta a temetőt, a harangozói lakot, az anyakeresztet, illetve a két kriptát véve viszonyítási pontnak – így a leírtak alapján bárki rátalálhat a bemutatott sírokra – avatott be a Vitos Antal. Hozzátette, amikor az első példányt átadta a helyi plébánosnak, az azt javasolta, tegyék közkincsé. S habár nem ellenzi az ötletet, erre nem tud áldozni, de aki kíváncsi az összeállításra, annak szívesen odaadja a másodpéldányt. Kömény Kamilla Székelyhon.ro 2017. július 8.Arany János, a nagy túlélő(Beszélgetés Dánielisz Endre irodalomtörténésszel Szalonta Aranyáról) A kétszáz éve született Arany János emlékének legismertebb nagyszalontai ápolója, Dánielisz Endre 92 éve az elmúlt közel egy évszázad zaklatott történetének lenyomata. Az ő „idegenvezetésével” igyekeztünk felfedezni Szalonta Aranyát. – Nem sikerült megfejtenem, ezért a segítségét kérem: milyen eredetű név a Dánielisz? – Az őseim ősei lengyelországi németek voltak, Danielek, ezt valamikor megfejelték egy -nak, -nek raggal, Petrus filius Danielis, azaz Daniel fia Péter. Az első, Nagyszalontára érkezett Dánielisz a nagyapám volt, Békéscsabáról jött, ahol több Dánielisz is élt, valamennyi fésűs kisiparos. Piacozni rándult át, aztán úgy döntött, itt telepszik le. Csabáról hozott feleséget, tizenhárom gyerekük született, tizenegy fel is nőtt. Köztük édesapám, aki kitanulta a mesterséget, igaz, míg a galíciai fronton harcolt, az apja dolgozott helyette. Rám meg úgy nézzen, hogy érettségizett fésűs segéd oklevelem van! – Ezek szerint önt is fésűkészítőnek szánták? – Nem feltétlenül, de dolgozni kellett, segíteni az édesapámnak, bár ő már gépesíteni is kezdett. Már Romániában éltünk, román nyelvű óvodába jártam, de egy tavaszi dalocskán és a „doamna” kifejezésen kívül semmi sem ragadt rám. Amúgy magyarul beszéltünk, magyarul játszottunk, magyar meséket hallgattunk. A református iskolába írattak be, de négy osztály elvégzése után, 1936-ban a szülők úgy döntöttek, hogy kezdjek el inaskodni, de azért folytassam a tanulást is az ismétlő iskolának nevezett román intézményben. Ott azonban csak mezőgazdaságot, gazdálkodást oktattak. Ezt azért mégsem, mondták a szüleim, menjek inkább gimnáziumba. Ma is csodálkozom, hogy négy magyar elemi után román nyelvű gimnáziumi osztályban hogyan voltam képes talpon maradni. Az oktatás azonban nem volt ingyenes, édesanyám igyekezett meggyőzni, hogy elégedjem meg a három gimnáziumi osztállyal, így lettem végül fésűs segéd. De jött akkor a kis magyar világ, én meg könyörögni kezdtem, hadd végezzem el a negyediket is, együtt jártam például Tőkés László püspök édesanyjával. Az iskola vége aztán már megint a román, sőt, a kommunista világba csúszott bele. – Ennyi elég is volt a tanítóskodáshoz? – Akkoriban igen. Előzményként azonban fontos megemlíteni, hogy mivel a fésűsségből már nem lehetett megélni, a szüleim korábban átvették a körösrévi Zichy-barlang melletti szálloda és étterem kezelését. A nyarakat barlangvezetőként töltöttem, szerettem is, pénzt is kerestem vele. A román-szovjet betörés elől azonban a szüleimnek menekülniük kellett, Élesden húzták meg magukat egy ideig, én is ott kötöttem ki. Egy vasárnapi ebéd alatt került a kezembe a kolozsvári Világosság című újság, azt olvastam benne, hogy nagy szükség van tanítókra, mivel sok fiatal maradt a háborúban, az anyaországból idetelepítettek pedig elmenekültek a román világ elől. Az is benne volt az újságban, hogy tanítókat fognak kiképezni, Kolozsváron kell jelentkezni. Kis híján otthagytam a vasárnapi ebédet, felültem az első arra jövő román katonai teherautóra, másfél hónap múltán pedig úgy jöttem haza Kolozsvárról, hogy okleveles tanító vagyok. Isten veled, fésűkészítő ipar! – Az egyetemi tanulmányokat más kényszerítette ki, vagy saját belső igényessége? – Egyértelműen én akartam tovább tanulni, előbb a teológián, aztán a Bolyai Egyetem pedagógia-lélektan szakán, bár a megszüntetéséig néprajzot is tanultam. Friss diplomásként Aradra helyeztek ki, a korábban elhanyagolt Dél-Erdély felemelése a kommunista világ első éveiben prioritás volt, 26 éves fiatalemberként tanítóképzőbe kerültem, csupa fiatal lány közé, egyiküket el is akartam venni, de ő mást szeretett. Szalontára visszakerülve a pedagógia-lélektan mellett orosztanárként is dolgoztam, majd miután a szovjetek elmenetelével megszűnt az orosz nyelv tanítása, átképeztem magam franciatanárnak, később latintanárnak. Sok esetben egyetlen órával jártam a tanítványaim előtt. Aztán elkezdtem magyar irodalmat is tanítani. – Ebben a minőségében került az Arany-hagyaték környékére? – A szalontai Arany-emlékápolást az Arany János Emlékegyesület kezdte, de azt a kommunisták felszámolták. Hazatérte után az illegális kommunista, Moszkvát is megjárt Bonczos István alapította az Arany János Irodalmi Kört, amely elsősorban a szocialista és szovjet irodalom népszerűsítésére jött létre, ennek vezetését bízták egy Aradról frissen érkezett tanárra – azaz rám. Tíz éven át művelhettem, amikor megjelent a Securitate az életemben, azt kifogásolva, hogy miközben valamennyi iskolai osztály kétnyelvű lett, micsoda dolog, hogy a színház és az irodalmi kör csak magyar nyelven működik. Besúgókat szerveztek be, aztán egyszer be is vittek, le kellett mondanom a kör vezetéséről, illetve az Arany Múzeum éléről. Nem adtam fel, a pionírházba mentem bábszínházat tanítani, mesekört vezetni. A líceumba az orosz, francia és a latin nyelv már említett oktatása hozott vissza, húsz év múlva pedig ki akartak nevezni aligazgatónak. Az ára az volt, hogy jelenteni kellett volna a Szekunak, s mivel nem vállaltam, másik iskolába, alsó tagozatra helyeztek. Onnan mentem nyugdíjba is. – Mennyire élt Szalontán azokban az időkben az Arany-tudat? – Jómagam elsősorban az emléktárgyak révén ismertem meg Arany Jánost, de mindig benne volt a levegőben. Mikó Pál tanító bácsi hívására lettem múzeumi idegenvezető, ő a földszinten várta a vendégeket, mi, diákok, harmadmagammal pedig egy-egy emeletre ügyeltünk fel. Gyerekkoromban azonban még csak vasárnap volt nyitva az emlékház, a kommunizmus hozta be, hogy egész héten nyitva tartó múzeummá váljon. A háború utolsó évében, amikor már nem tudták tartani Szalontát, a magyar parancsnok kiürítette a várost, a lakosság kétharmada elmenekült, a környékbeli románság, cigányság, no meg a szegényebb magyarok pedig kirámolták az üresen maradt lakásokat. Elsősorban élelemre vadásztak, de vittek, amit mozdíthattak. Akkor a múzeumot is kirabolták, de a Csonka-tornyot olyan masszív vaskapu védte, hogy gránáttal sem tudták berobbantani. Végül egy hátsó ablakon hatoltak be, és belülről robbantották ki a zárat. A nagyon szép Arany János-szobát tönkretették, pénz, kincs után keresve felvágták a párnákat, dunyhát, azóta sem került elő például a Gyulai Páltól kapott szőnyeg. Összesen 135 Arany János-emléktárgy veszett akkor oda. A könyvek, kéziratok szerencsére nem érdekelték őket. – Múzeumigazgatóként hogyan igyekezett megismertetni nagy költőnk életének fontosabb állomásait, életművét? – A földszintről felfelé haladtunk Arany életében is, míg a harmadik emeleten eljutottunk ahhoz a karosszékhez, amelyben kiejtette a pipát a kezéből, és meghalt. Elméletileg itt véget kellett volna érnie a tárlatvezetésnek, de a negyedik emeleten feltámasztottuk Arany Jánost. Mindezt művei fordításainak bemutatása révén, hogy a látogató lássa: Arany él, mi több, a világ minden pontján jelen van. A múzeum kialakításában jelentős momentum volt 1956 – persze még a magyar forradalom előtti hónapok –, amikor egyre többen érkeztek Magyarországról, a román kulturális minisztérium számára pedig fontos volt színvonalas Arany-múzeum kialakítása. Áldoztak is rá, öt lakóház árát fektették be az épület felújításába, az akkori múzeumtechnikának megfelelő, új tárlók beszerzésébe. Ezeket készülnek lecserélni a közeljövőben. – Jól érzem, hogy az Arany-bicentenárium eseményei nem feltétlenül a kedve szerint valók? – Ez már valóban nem az én világom. De ne aggódjanak, Arany János mindent túlél, és kizárólag ez számít. DÁNIELISZ ENDRE Irodalomtörténész, pedagógiai író, iskolapszichológus, Nagyszalontán született 1925. április 6-án. Szülőhelyén végezte a középiskolát, tanító volt Köröstárkányban, majd 1951-ben a Bolyai Tudományegyetemen megszerezte a pedagógia-lélektan szakos tanári diplomát. Középiskolai tanár Aradon; 1956-tól 1966-ig a nagyszalontai Arany János Emlékmúzeum igazgatója, majd ugyanitt iskolapszichológus, tanár. Több hazai és magyarországi kiadványban közölt, románul a Familia című nagyváradi folyóiratban. Szerkesztésében és előszavával jelent meg a Toldi és a Toldi estéje (1964, 3. kiadás Kolozsvár, 1976), valamint Tompa Mihály verseinek és leveleinek válogatása (Kolozsvár, 1977) a Tanulók Könyvtárában. Törös Lászlóval és Gergely Pállal sajtó alá rendezte Arany János Összes Művei XIII. kötetét (Hivatali iratok 1., Budapest, 1966) s a Könyvtári Szemlében (1972/2) bemutatta Arany János könyvtárát. A Mesetarisznya sorozat számára készült Kalevipoeg-feldolgozása (1970) németül is megjelent. Tevékeny szerepet tölt be Nagyszalonta irodalmi életében: a helytörténet, iskolatörténet, irodalmi folklórkutatás művelője. A Bonczos István és felesége, Nagy Ilona írók által alapított nagyszalontai Arany János Irodalmi Kör aktív szerzője és előadója volt (1955–1980), az újjáalakított kör tiszteletbeli örökös elnöke és aktív résztvevője. Fontosabb kötetei: Arany-emlékek Nagyszalontán. Tanulmányok, dokumentumok (Kriterion–Gondolat, Bukarest–Budapest, 1984), Arany János a szalontai iskolában (Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest, 1992), „Szülőhelyem, Szalonta...”. Tanulmányok, esszék Arany János köréből (Arany János Múzeum, Nagykőrös, 1992). Arany szellemében. Nagyszalonta művelődéséért (Arany János Művelődési Egyesület, Nagyszalonta, 2001), Nagyszalonta jeles szülöttei (1–3., Békés Megyei Levéltár, Gyula, 2001). Díjak, elismerések: Magyar Kultúra Lovagja (2005), Fényes Elek-díj (2007). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. november 6.Ahol egy magyar is számítSzórványsors Alighogy elhagyjuk Szászrégent Beresztelke irányába, nyugatnak tartva a mezőségi kietlen dombok között kanyarog az út. Bármerre tartunk, ugyanaz a táj fogad. Valamikor erdő borította a vidéket, de annak még a történelmi emléke is halovány. Pedig itt hajdanában járt besenyő, kun, honfoglaló magyar, tatár, aztán az évszázadok során letelepedett és elment, vagy maradt szász, román és roma. Feltűnik a faragói tó, amelynek partja helyenként a Duna-delta sásrengetegére emlékeztet. Erdőtaréjjal tarkított domb alatt visz a köves út Nagyercsébe, ahonnan egy domb választ el a községközponttól, Balától. Ide azonban könnyebben jutunk el arról a megyei útról, amely Sárpatakig, s onnan vissza a Maros völgyéig vezet. A Baláról szóló első hivatalos dokumentumot 1327-ben keltezték. A falu nevét egykori lakójáról kapta. Ercsét először 1439-ben említik az okiratok. A község hivatalos honlapján a 2011-es népszámlálási adatok szerint 756 lakosa van Balának, ebből 86,9%-a románnak, a 7,01%-a cigánynak, míg 1,98%-a magyarnak vallotta magát, és 4,1%-uk nem tartozott egyik etnikumhoz sem. A vallásfelekezeti eloszlást illetően: 92,33% ortodox, 1,59%-a református, 1,06%-a görögkatolikus, míg 4,37%-a nem hívő. Nagyercse a magyarfülpösi református egyházközséghez tartozik. Ady István lelkipásztor 1984-ben vette át a gyülekezetet. Ekkor a faluban négy református volt. 1998 márciusában a Népújság (Lokodi Imre) riportban számolt be az utolsó magyarokról, Nagy Ilonáról és fiáról, Györgyről. Ő mesélt arról, hogy valamikor az 1960-as években több mint száz magyar volt Nagyercsében. Aztán mind elmentek, a pap is elköltözött, közel 40 éve filiálé lettek. 2016 januárjában eltemették az utolsó református magyart is, a templom árván maradt. Vagy mégsem? 2002. április 12-én Marosvásárhelyről kiköltözött egy vegyes ajkú család, Oprea Bulat Gheorghe és felesége, Emese. Elmondásuk szerint a férfi kőműves volt a hajdani állami építkezési vállalatnál (TCM), a nő a Rotecom Rt.-nél elárusító. Mindkét cég csődbe ment, munka nélkül maradtak. Meggyesfalván laktak egy garzonban, nem bírták fizetni a közköltséget, a lakásfenntartást, ezért eladták. Ebből a pénzből vásároltak házat Nagyercsében, és kiköltöztek. A férfi ortodox, a nő római katolikus, amikor meghalt az utolsó református, ő maradt az egyetlen magyar a faluban. Ady István lelkipásztorral egy falcsempével kicifrázott kicsi ház előtt állunk meg. Az udvarról visszaköszön a szegénység. Bulat Emese fogad, de nincs ahova leülni a házban. Mindenük össze van zsúfolva egy szobába, talán azért, hogy ne kelljen a másikat is fűteni. Ez a konyha, a hálószoba, nappali, kamra s minden. Nem időzünk. A templomba megyünk. Közben előkerül a férj is, és vele együtt a templomkulcs. Menet közben mondja Emese, hogy most sincs jövedelmük, csak a segély, amit a gyerek után kapnak. Az egyikért, a negyedikes fiúért, mert van egy 29 éves fiuk is, de ő Konstancán van, ahol őrként dolgozik. Még néha idénymunkából csurran-cseppen nagy ritkán. – Amikor ideköltöztünk, megkérte a tiszteletes úr az uramat, hogy harangozzon, ha valami történik Nagy Károllyal, mert ő volt az utolsó gondnok és harangozó is egyben. Így amikor Károly elment a mezőre az állatokkal, volt aki harangozzon – mondta Emese. A templom felé tartunk, amely egy domboldalon van, mintha uralná azt a kis völgyet, ahol szerényen meghúzódnak a házak. Különálló fa harangláb áll az udvaron, ahova egy szerényen faragott kapun lehet bejutni, rajta bevésve egy évszám: 1946. Felérünk, nyikorogva nyílik a kapu, majd a templomajtó is kitárul előttünk. Csodálatos kazettamennyezetes, hajdanában festett mellvédes karzattal, csipkézett barokk díszítésű padokkal, kopott, de így is remekmívű szószékkoronával berendezett helyiségben vagyunk. Egykor egyhajós katolikus templom lehetett, amelynek oltára helyén két igen jó állapotban megmaradt címer áll, alatta kőbe vésett latin felirat az 1762-es évszámmal. Megtudom, hogy a XV. század előtt már állt itt középkori templom. Sajnos, oklevél nem maradt fenn róla. A már említett Toldalagi- és Losonczi–Bánffy-címer alatti felirat az 1762-es átépítésről tanúskodik. Nem véletlenül, hiszen a koronkai kastélyt is építtető nagyercsei és nagyiklódi Tholdalagi család Erdély régi mágnás családjainak egyike, nevét a család Toldalag helységről kapta, ősi birtokaikhoz tartozott a település. Az egyik kazettában az 1772-es évszám olvasható. 1924-ben felújították, azóta csak kisebb javításokat, karbantartási munkát végeztek az épületen. Legutóbb idén a Teleki László Alapítvány támogatásával a Römer-program keretében járt kint három marosvásárhelyi szakember, akik, a tancsi templomhoz hasonlóan, a kazettamennyezetet megszabadították a szútól. Mivel műemlék templomról van szó, bármilyen javítási, állagmegőrzési munkálatot csak különleges engedéllyel lehet végezni. A templomban folytatjuk a beszélgetést a Bulat családdal. – Miután meghalt Károly, mondtam az uramnak, álljunk át a reformátusokhoz, úgyis már több mint 10 éve ő húzza a harangot. Azért tartjuk fontosnak, hogy reformátusok legyünk, mert nekem nincs templomom. A férjem ortodox, de katolikus templomban esküdtünk. Amikor Nagyercsébe költöztünk, megkérdezte a férjemet az ortodox pópa, hogy beáll-e a közösségbe. Nem akart. Nekem pedig nagyon jólesik, amikor magyar szót hallok az istentiszteleten. Azt mondtam a református tiszteletesnek, hogy ha már nem tudok áldozni és gyónni, akkor legalább egy évben kétszer vehessek úrvacsorát. Aztán, ameddig élek, egyedüli magyarként gondját viselem a templomnak – magyarázza Emese. Kimegyünk az istenházából, megtekintjük a haranglábat. A harangon gr. Toldalagi Ferenc és gr. Bánffy Kata neve áll. A faépítmény gerendázata szűk lépcsőt zár körbe. Fentről messze lehet ellátni, s jó, hogy szombaton délután még van aki meghúzza a harangokat, s a messzi völgyekbe is eljuttatja az üzenetet. Az udvaron lovak, tehenek legelnek. A tiszteletes megjegyzi, azért ezt nem kellene engedni. Bulát Emese románul szólítja fel a férjét, intézkedjen, mert hát szomszéd ide vagy oda, azért mégse lehet, hogy a helyet legelőnek tekintsék. Útközben Bala polgármesterével, Vlad Marianával találkozunk, aki 2000-től áll a falu élén. Pályázati támogatásnak köszönhetően újjáépítik a nagyercsei kultúrotthont, egy óriási tábla hirdeti, hogy vidékfejlesztési alapból a községi utat is felújítják. Ady István lelkész megemlíti, hogy a református műemlék templom is főjavításra szorul. A polgármester megígéri, amennyiben lehet, támogatja a kezdeményezést. Majd büszkén mondja: nem hagyja magát, tisztában van a templom értékével. Miután elköszönünk a polgármestertől, a tiszteletes hozzáteszi: – Benépesítjük az elárvult templomot. Eddig háromszor szerveztünk kihelyezett istentiszteletet, amikor az egyházközségből egy nagy autóbusznyi magyarfülpösi atyafival jöttünk ide. November 8-án újra készülünk, s addig, remélem, nagyercsei „gazdája” is lesz a templomnak. S ha Isten megsegít, sikerül felújítani és az utókor számára megőrizni örökségünk. Amint a gépkocsival Marosvásárhely felé tartunk, azon gondolkodom, hogy talán nem ártana szórványmentő programként Erdélyben támogatni azokat, akik kihalófélben levő – hajdanában magyarok által lakott – faluba költöznének. Mert lehet, hogy egy ember vagy egy család ilyen helyen többet tehet a közösségért, mint sokan mások, akik máshol keresik a boldogságot, s házat, hazát feladva talán sohasem lelik meg. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely) 2017. november 22.Ahol az iskola közel van a templomhoz...Szombaton 24 tanintézmény diákjainak részvételével tartottak egyháztörténeti vetélkedőt a marossárpataki Adorjáni Károly Általános Iskolában. Az ismeretek felmérése mellett, a szervezők színes és változatos programról gondoskodtak, hogy az esemény felejthetetlen emlék maradjon a résztvevők számára. A reggeli gyülekező a marossárpataki iskola információs és dokumentációs termében volt, ahol teával és friss kaláccsal fogadták a tanulókat, pedagógusokat, lelkészeket. Később a református templomba vonultak át a csoportok, ahol Bíró János pókakeresztúri lelkipásztor, a Görgényi Egyházmegye katekétikai előadója tartott nyitóáhítatot. A vetélkedő főszervezője, Fazakas Imola marossárpataki vallástanár egy igeverssel köszöntötte a vendégeket: „Növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunk, üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében. Övé a dicsőség most és az örökkévalóságban” (2 Pét 3, 18), majd ismertette a vetélkedő mozzanatait. Hárompróbás megmérettetés Az iskola épületében megtartott vetélkedő feladatainak megoldására két óra állt rendelkezésre. A csoportok egyháztörténeti tudásának felmérése három részből állt. A zenei résznél a csoportok azt a feladatot kapták, hogy az Erős várunk nékünk az Isten kezdetű zsoltárt elénekeljék. Rend Tamás zenetanár véleménye szerint nagyon sok ügyes, jó hangú tanulót hallottak énekelni, nehéz volt különbséget tenni közöttük az értékelésnél. Az elméleti résznél Luther Márton és Kálvin János reformátorok életével és munkásságával kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolniuk a résztvevőknek. „Változatos, sokrétű feladatokat kellett megoldaniuk a tanulóknak: időrendi sorrendbe tenni eseményeket, kiegészíteni mondatokat, megtalálni a kakukktojást és egyebeket. Itt hasznosnak bizonyult a csoportmunka, egymást kiegészítették, segítették a csapatok tagjai” – nyilatkozta Fazakas Imola. A harmadik próba kreatív feladat volt: egy reformációval, református egyházzal kapcsolatos jelmondattal vagy jelképpel díszített reformációs zászlót kellett készítsenek a résztvevők papírból. Ötletes, tartalmas munkák születtek, itt is több csapat kapott maximális pontszámot. A versenyt követően szeretetvendégségre került sor az iskola sportcsarnokában, a református nőszövetség tagjai ízletes, meleg fánkot hoztak, de szendvicsből és teából is bőven jutott mindenkinek. A napi program következő mozzanata a történelmi szoborpark meglátogatása volt, ahol Berekméri Edmond pedagógus beszélt a szoborpark megvalósításának, elkészülésének részleteiről, az itt látható alkotásokról, illetve a település nevezetesebb épületeiről, műemlékeiről (Teleki-kasély, Teleki-kripta). Kézműves-foglalkozás, Sófár-koncert A délután négy helyi pedagógus irányításával kézműves-foglalkozásokkal kezdődött. Szalvétatechnikával ceruzatartók készültek, illetve irisztechnikával, papírhajtogatással szíveket alkottak a tanulók a kézműves-tevékenységek műhelyében. Ezt követően a Sófár ifjúsági keresztyén zenekar koncertjére került sor a református templomban. A csoportvezető Banga Gáspár Attila (a Szászrégeni Református Egyházközség kántora) érdeklődésünkre elmondta, hogy zenekarukkal 2008-ban kezdték el nem hagyományos stílusú zenével dicsérni Istent. „A sófár a Biblia legrégebbi hangszere, ezért választottuk zenekarunknak ezt a nevet. Erdély számos településén felléptünk már, s külföldön is énekeltünk. Csapatunk tagjai az évek során változtak, ez a harmadik generáció. A mai koncerten Banga Virág Sára, Banga Dávid Krisztián, Silló Beatrix, Banga Dániel Gábor, Nagy Attila, Banga Márta és jómagam zenéltünk, énekeltünk” – mondta a zenekarvezető. A paniti csapat végzett az élen Az eredményhirdetést mindenki nagy izgalommal, kíváncsisággal várta. Az értékelőbizottságban lelkészek és tanárok vettek részt. A legtöbb pontot a mezőpaniti Kádár Márton Általános Iskola csapata (Mátyus Evelyn, Kovács Dorottya, Sikó Beáta) gyűjtötte, akiket Nagy Ilona vallástanár készített fel a versenyre. A második helyen a Marosvásárhelyi 7-es Számú Általános Iskola tanulói (Bálint Izabella, Szövérfi Kinga Boglárka, Nagy András) végeztek, akiket Bodó Irén-Edith vallástanár készített fel és kísért el a vetélkedőre. Harmadikok lettek a marosvásárhelyi Dr. Bernády György Általános Iskola diákjai (Barabás Hanga Abigél, Nagy Zsuzsa, Simon Csenge Alexandra, felkészítő tanár Simon Imola). További hét csapat kapott dicséretet, minden résztvevő ajándékot és emléklapot kapott. A záróáhítaton Stupár Károly helyi református lelkipásztor imádkozott a résztvevőkért. A versenyről Mózes Sándor marossárpataki iskolaigazgatót is megkérdeztük, aki külön kiemelte a tanulók alapos egyháztörténeti ismereteit. „Isten segedelmével tartalmas napot tudunk magunk mögött, jól megtervezett programsorozattal. Elismerés és köszönet a szervezőbizottságnak, a környékbeli lelkészeknek, a helyi nőszövetségnek, a kisegítő személyzetnek, s gratuláció és dicséret a részt vevő diákoknak, felkészítő tanároknak. Nálunk az iskola közel van a templomhoz, és az önkormányzati épület sincs távol. Szoros együttműködés jellemzi ezeket az intézményeket, érezzük a lelki közelséget, s azt hiszem, ennek köszönhetően minden téren eredményes munkáról beszélhetünk” – nyilatkozta az intézményvezető. Az egyháztörténeti vetélkedő támogatói az Erdélyi Református Egyházkerület, a Görgényi Egyházmegye, a marossárpataki, tekei és beresztelki egyházközségek, valamint a marossárpataki iskola volt. Berekméri Edmond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-15
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
